​

Béres János: Élet az alkotóházamban (70 mondat 7 fejezetben és 70 sorban)

 

   Idén nyárra elkészülök az alkotóházam építésével. Tulajdonképpen ez egy bázis az Őrségben. Több épületből álló hatalmas birtok. Egy városi műteremhez képest rendkívüli előnyökkel. Három műtermem van, meg egy szabadtéri kőfaragó ponyva és sátor. A tiszta pormentes munkához, könyvtárral és beszélgető sarokkal, a fő bázis. Vendégváró, három fala csak ablak, több kilométeres kilátással a szlovén határra. Látni innét a Vináriumot, a lendvai szőlőhegyre telepített kilátótornyot. Kisplasztikáimat is itt tárolom a beszélgetés irányítására. Udvarhelységében kő szalonnasütő van, kő asztallal, kő - vas székekkel és három kő – tégla trónnal a borozgatáshoz.

​

   A szomszéd telket és házat megvettem a zajos – poros randalírozó tevékenységek műtermeinek számára. A fém megmunkáláshoz egy, és a kőfaragáshoz, agyagmintázáshoz, gipszeléshez egy másik szobával. Beton teraszára jó időben kitolhatom a köveimet a szabad ég alá dolgozni. Lakóépületem déli fekvésű nagy terasszal, háromszobás, konyhás, fürdőszobás minden kényelmet biztosító menedék. Elvonulva, külön tudok tervezni rajzolni. Itt van az elektronikus helység is, a feleségem felségterülete. Ő kutat számomra, ha kell. Póka Ibolya nyugdíjas könyvtáros, szakértelme komoly segítség a dolgaim intézésében. Autóinkat is ő vezeti. Egyiket csak utazásra használjuk, a másikkal cipekedünk, szállítási feladatokra tartjuk, ha gipszet kell hozni, vagy kisebb szobrokat, domborműveket állítok fel.

​

   Autógarázson kívül van egy kisebb a túrabicikliknek és az elektromos csárdajáró kerékpárok tartására.  Amikor megyek, 100 km-en túli távolságokat biciklizek. Az Őrségből kiindulva Szlovéniában kerekezek a kiépített bicikliutak miatt. A Goričko Tájvédelmi Park mediterrán szépségét szívom magamba. Én magam nem vezetek olyan járművet, amit motor hajt. Megígértem Gaianak, hogy nem fogom szennyezni a légkörét. A reneszánsz imádója vagyok, örülök annak a gondolkodásmódnak, ami a Földet élőlénynek tekinti. Az ókortól kezdve hangoztatják, a reneszánsz idején átvették, és a XXI. században ismét teret nyer az életnek, mint a világegyetem alkotórészének, újragondolása. Létünk egyik alapja az, hogy a művészetben az élet tudatos világlátó gondolkodását látjuk. Az ember történetének legdíszesebb énje, hogy kitalálta magának a művészetet, ami egyszerre érzelmi és tárgyi, egyszerre szakrális és tudományos dolog, az ősiségünk öröksége.

​

   Kalandos életem boldog alkotóéveit töltöm Szentgyörgyvölgyön, az alkotóházamban és környezetében, távol az értelemmel megtűzdelt élettértől, a várostól. Itt senkit sem érdekel, mit művel egy szobrász, zavartalanul telnek napjaim. Nem ülök már éjszaka a zalaegerszegi színház klubjában Ruszt József vagy Bereményi Géza asztalánál. (Gézával való barátságom jele, hogy egymás esküvői tanúi voltunk.) A setét évszakban este 7-kor fekszem, és hajnalban hol 1-kor, hol 3-kor kelek. Megnézem a csillagos eget, a Göncölt és az Oriont, Ménrót apánkat, és lesétálok begyújtani a műtermek egyikébe. Délelőtt 10-re már az aznapi friss szellemi munkát elvégeztem. Mire feleségem kávézni szeretne, az alkotónap dandárján túl vagyok. Az alkotás folyamatában, a teljes átélést hajnalban lehet megteremteni, amikor még nem zsonganak körülöttem a hülyeségek, amik a napközbeni világot emésztik. Nem szorgalmas méhecskének kell lenni egy alkotó embernek, hanem tudatosan felkészült mámoristának, akit az a bizonyos Michelangelo szonettjében leírt „lélek által vont kéz” vezet. Tudják, ahol a felesleget faragja a szobrász.

​

   Negyven éves koromig vitorlázó sárkányrepülő voltam. Tizenöt évet repültem végig. 1994-ben tagja voltam a Nemzeti Bajnok négy fős csapatnak. Egy szobrásznak háromdimenziós térben közlekedni igencsak előnyös. Mámoros volt a Hármashatár-hegyről levitorlázni a Balatonra, 2000 m magasról, szemlélni Budapestet, a Velencei tavat és a Balatont. Amúgy budapesti, Városmajori születésű gyerek vagyok, de Tihanyban nőttem fel, és Zalaegerszegen éltem a legtöbbet. Huszonnégy éve zalaegerszegi állandó lakosként vagyok az őrségben, a szlovéniai magyarok közelében. Az ország szélén, önmaga szélén, mert az egyetlen az országok közül, ami önmagával határos. Amikor a repülést abbahagytam, már hivatásos szobrász voltam. Arra a kérdésre, miért hagytam abba, azt találtam mondani, mert van egy kalandosabb. veszélyesebb és szebb dolog az életemben, szobrászművészként megélni Magyarországon.

​

   Az utcán az emberek nekiütköznek a szobroknak, az identitást erősítő, kódolt üzeneteknek. Olyan ez az életünkben, mint a filmkockák közé bevágott reklám. Mindennapi mozgásterünkben észrevétlenül hat ránk. Belénk ívódik, hogy kik vagyunk, mit akarunk, hova tartunk ebben a világban, különösen napjaink zavaros történéseiben. E szellemi tárgyak életünk iránytűi, káoszból vezetnek ki, az értelmezhető valónk felé, történelmünk mutat bennük utat, sorstörténetünk folytonossága tükröződik bennük vissza. Ezért fontos példa, hogy tavaly L. Simon Lacival szövetkezve, a Tokaji Írótáborba Petőfi – Madách domborművet készíthettem, hogy Laci Balatonalmádiban Györgyi Dénes szobromat avatta és mondott róla nagyívű beszédet, hogy ősszel még Nagykanizsára és Zalaegerszegre is alkothattam egy-egy művet. Eddigi utam során 110 köztéri alkotást készítettem. Telítve vagyok kő alapanyagokkal, és idén főként kiállítási darabokat faragok belőlük. Nem magamat akarom ünnepelni, hogy 70 éves leszek a nyáron, hanem 2025-re készülök, amikorra is 40-dik esztendeje működök a pályán. Ennek a 40 esztendőnek kell válaszul megfelelnem egy másik szellemi közegben, a kiállítóteremben.

​

   A köztéri szobrok világa viszonylag zárt, meghatározott világ a kiállítótermek kavalkádjához képest. Kiélhetjük vágyainkat bármilyen formában, ahogy az a moszkvai képzőművész, aki nekiiramodott egy kiállított szőnyeg alá, végig fúrta magát a teremben a döbbent közönség riadalmára. Nem új dolog ez a kívülállás. Leonardo da Vinci Firenzében 1490 táján tagja volt a Nagy Fazék művésztársaságnak. Egy nagy fazék belsőt alakítottak ki egy kupola alatt, közepén egy terjedelmes fával. Miközben körbe-körbe kavarogva megvitatták a művészet aktuális kérdéseit, fel-fel nyúltak a faágakon csücsülő szakácsokhoz falatokért és itókáért. Ezt csak azért írtam le, mert egy kiállítóterembe készülő munkában sokkal nagyobb szabadság és személyesség van, ahogy az életben is, amikor a kötöttségeket egy művész lerázza magáról. Nagy fazékban főlök én is. Nem is lenne merszem enélkül, a kívülállás magánya nélkül egy márványtömbnek sem nekiállni. Mert az csak rám várt 150 millió esztendő óta, kíváncsian, hogy önmaga börtönéből szabadulva mivé lesz majd.

 

Béres János szobrászművész

 

Zalatárnok díszpolgára (1999)

Zalakaros Pro Urbe - díjasa (2001)

Vajda Lajos - díjas (2002)

Zalaegerszegért - díjas (2009)

 

1954-ben született Budapesten. Tanulmányait magánúton végezte. 1985-től tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Tanulmányutakon vett részt a magyar Művelődési Intézet szervezésében Firenzében, Rómában, Nápolyban, Siennában, Padovában, Pisaban, Milánóban, Veronában, Párizsban. Az Őrségben van alkotóháza, kőből és bronzból dolgozik.